Kicsit meg vagyok zuhanva a nagy csomagolási hadművelet után. Úgy érzem magam, mint aki egy üvegfalon keresztül bámulja saját magát, és tudom, hogy nekem most épp pakolni kell, mert holnap már Pesten alszunk, mégsem fogtam még fel, még mindig nem, hogy egy napon belül lelépünk egy hónapra. Kicsit félek az utazástól, kicsit félek mindentől, miközben szeretnék már menni is. Utálom az indulás előtti napokat, mindig feszült vagyok tőlük.

Anyu eközben lezuhanó, illetve terroristák által eltérített és/vagy felrobbantott repülőgépektől, szívinfarktust okozó jeges tavakba ugrálástól, mély tengerektől, vérszomjas cápáktól, azaz gyakorlatilag mindentől óvna bennünket, s ezért hol sír, hol jó tanácsokkal lát el minket. (azt hiszem a paranoiás viselkedésem mélyen gyökeredzik, s mindent ráfoghatok a genetikára).

Köldökzsinórt eltépő kölykök, üres ház, árválkodó szülők. Ha Danielle Steel kavarná a szálakat, akkor biztos lenne belőle valami jó nyálas nyári sztori, de így csak egy aggódó emberpárt hagyunk magára.

A tesóm a Discovery-n egy repülőgép-szerencsétlenségeket rekonstruáló dokumentumfilmet bámult tegnap délelőtt, én meg egy hétig néztem a Tényeket, s bizton állíthatom, hogy mindennap lepotyogott valami Ferihegyre. Vagy háromméteres lyukkal az oldalán landolt Ausztrália közelében. De ahogy mondani szokták: egy se maradt még fenn, aggodalomra semmi ok...

Nem is mi parázunk, és mégis erről beszélek két napja. Mikor megnéztünk több évadnyi Lost-ot az RTL Klubon!!! És én olvastam Defoe Robinsonját! Tudunk úszni! Újra adják a Smallville-t a Viasat 3-on, azaz a fiatal Superman megment minket, ha baj van! Hát nem?

Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyunk kiképezve és bajunk eshet! Ugyan!