Szeptemberben gyomorgörccsel keltem és feküdtem minden áldott nap. Ez az utolsóelőtti tanév, nekem meg nincs munkám, pénzem, lakásom, férjem, csak egy rakat hűtőmágnes, amit az utazós Keresztapám, a barátaim és én gyűjtöttem össze, hogy a nemkolis hűtőmön majd nézegethessem őket a cicákkal. (Az a fajta leszek, aki tart egy macskát, és időnként beleeszik maga is a macskakajába, mint Sandra Bullock az Aludj csak, én álmodomban.)
Aztán ez elmúlt, és elkezdtem az iskolával, a pénz hajkurászásával, illetve a bulikkal foglalkozni. Aludni nem nagyon alszom, de van pénzem, ami arra semmiképp sem elég, amire szánnám, illetve az iskola is mostanra tartogatja a kedves meglepetéseit.
A gyomrom ismét görcsben van, sírnék egész nap. Nem tudom, hogy melyik országban fogok felkelni reggelente a következő félévben. Ha a sajátomban, akkor nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal, mert itt és most éppen nagyon-nagyon nem jó. (Csak időnként és csak egyes emberekkel, de egyre szűkül a kör. Szűkítem én, és szűkítik ők.) Ha a másikban, akkor meg hogy lehetek ennyire gátlástalanul gusztustalan, hogy egymagam elköltök ennyi pénzt.
Hát ezeken gondolkozom én, amikor sírásra görbülő szájjal bámulok magam elé. Kilátástalanul bizonytalan dolog ez a kapunyitási pánik.