Lehet, hogy járt nálunk a Mikulás bácsi, úgyhogy ma érdemes felkelned hajnali nyolckor.- ébresztgetett az anyukám.
Felöltöztem, és a tesómmal kimentünk a garázsba a cipőkhöz. És valóban. A félig mocskos csizmámban ott figyelt a csoki meg a szaloncukor. A tesóm csak annyit mondott:
Ez a Mikulás még mindig nem tudja, hogy nem szeretem a mazsolás csokit.
Ezután angoloztunk, ami végül kudarcba fulladt, mikor a Gabó felvette a 100ft-os, csengettyűs végű mikisapkát, én meg a kétszáz forintos rénszarvas-hajpántomat, aminek van egy orr-része is. Sajnos az gömborr már leszakadt róla, de elég mókásak voltunk így is.
A mamához is ebben mentünk. A papa azt mondta, hogy sosem fogok felnőni, a mama meg azt, hogy ó te kis majom. Persze később mindenki felpróbálta a sapit, úgyhogy az egész családról van komprommitáló fotó. Most éppen az erkélyemet díszítem karácsonyi fényességbe. Egy néni majdnem leesett a bicikliről, annyira bámult. Szerintem nem látott még igazi rénszarvast... chh...
Múltkor írtam, hogy az erkélyemre időnként felmászik egy nyest, hogy megdézsmálja az almát. Anyu mondta, hogy mostanában egy bagoly szokott bekukucskálni esténként a fürdőablakon, és huhog nagyokat. Apám múltkor kiment éjszaka, és kiabált neki, hogy máshol hupákoljon huhogjon. Aztán visszafeküdt anyám mellé, és azt suttogta neki, hogy egy halálmadár van a fürdőablakban, meg fogunk halni. Anyu ezt komolyan vette, így most épp daganatot érez a gyomrában. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, tőle örököltem a hipochondriámat.
Még szerencse, hogy nem az erdő közepén lakunk. Akkor egy medve vagy egy tigris ordítana a ház mellett.
