A karácsonyfa partiképessé varázslása minden évben komoly nehézségeket okoz, és kőkemény feszültségforrás a családtagok között. Úgy kezdődik, hogy Apu elmegy, vesz egy fát, majd három napig azért dolgozik, hogy TÖKÉLETES legyen. Faágakat fűrészel le onnan, ahol túl sok van, csavarral (!) rögzít pótágakat oda, ahol nincs, hatvanszor körbesétálja, majd becibálja a szobába, ahol mi is beszállunk a buliba, bámuljuk a meztelen valóságot, és próbáljuk megtalálni azt a szöget, ahonnan a legkevésbé látszanak a hiányosságok és az előnytelenségek, majd megállapítjuk, hogy "ez ilyen, idén ez lesz". Természetesen januárra annyira megszokjuk a nyomi fáinkat, hogy a végkifejlet mindig az, hogy "azért jó kis fa volt ez".

Volt már ághiányos, rövidágú, túl dús, volt, hogy a teteje nagyobb volt, mint az alja... volt minden. Idén ferde. Nem kicsit, nagyon ferde. Anyu azt mondta, hogy a lényeg, hogy ép és egészséges. Egy fenyőfára, amit kivágtak, és épp most vívja a haláltusáját a szobában.

Jelenleg az orvoslás folyik. Úgy kell beállítanunk, hogy a legkevésbé látszódjon a ferdeség. Most mondom, hogy nem fog menni, de ha Pisának bejött a ferdetorony-téma, akkor nekünk is megteszi idén. Majd úgy díszítem, hogy kevésbé látszódjon a turpisság. A fából vaskarikát/szarból várat alapesete. De majd ez is "egész jó kis fa" lesz, és jövőre úgysem fogunk emlékezni, hogy mi volt a defekt.

Egyedül az illata jó. Na, az csodálatos! Heló Karácsony!