Olyan jó volt beszélgetni a Mamáékkal tegnap. Nekem fel se tűnt, hogy három hete itt vagyunk már, mert egyrészt úgy érzem, hogy úristen, már három hete, másrészről meg annyi minden történt velünk, olyan sok gyönyörű helyen voltunk már, annyi embert megismertünk, annyi sztorit gyűjtöttünk ez idő alatt is, hogy szinte kevésnek érzem az eltelt napokat. Sokat beszélgetünk róla, hogy nekünk tulajdonképpen szar itt barátkozni, mert nem beszéljük anyanyelvi szinten az angolt, hátrányban vagyunk. Mégsem éreztetik ezt velünk, segítenek, sőt talán kicsit szeretnek is már minket a többiek. Legalábbis mindenhova hívogat minket mindenki. Hiszen ők is barátkozni jöttek.
Az iskolában vért izzadunk, hogy mindig be legyen kapcsolva a szinkrontolmács óra alatt a fejünkben, és oda kell figyelni parti alatt is folyamatosan, hogy ezek miről karattyolnak vajon, de ennek előbb-utóbb csak az lesz az eredménye, hogy okosabbak leszünk.
Olyan egyébként itt lenni, mintha egy másik dimenzióba kerültünk volna. Amitől rettegtem, hogy majd siránkozom, hogy minden barátom a kolibuliban hempereg, vagy vasárnap de szar lesz nem rántott húst enni, az nincs. Mindig hiányoztok, de tudom, hogy hazamegyünk, és nekünk most jó itt lenni. (Hozzátenném, hogy BN-re gyalog is hazamegyek, ha kell.) Persze vannak zavaró tényezők, mint pl. hogy mindenki hóembert pisil keresztül otthon, 309 forint az euro, és szegény halott francia lány is vízbe fúlt*, és itt mennyi víz van... De valahogy az az érzésem, hogy ömlik ránk az újdonság: mindenki mesél az országáról, a népéről, reggelente bámuljuk a madarakat a kanális partján, megtanulunk egy csomó ostoba játékot, látjuk a kultúrákat. Kinyílik a világ.
Pl. most derült ki, hogy az ausztrál lány öregapja egy háborús hős, egy híres politikus a hazájában, s egy többszáz oldalas könyvet írt róla Colleen McCullogh. Ültünk Amelandon az ebédlőben, és meséltem Oliviának, hogy mennyire bőgtem a Tövismadarakon két éve a Balatonon. Ő meg mondta, hogy az a nő könyvet írt nagypapiról. A világ egy falu.
Most megyek isibe, hogy ismét elvegyék a kedvemet az irodalomelmélettől.
*Maja tegnap kisütötte, hogy valójában a neve tehet az egészről, mert Hamlet szerelme is Ophelie volt, és ő vízbe ölte magát, úgyhogy jelentenünk kellene a hatóságoknak, hogy Shakespeare-kutatók után nyomozzanak. Minket pl. egyszer se löktek még be a Dunába, mert nem Ofeli** a nevünk. Egyébként mielőtt azt hinnétek, hogy érzéketlenek vagyunk: én nagyon megrendültem, de a teória az teória.
**Én most attól is félek, hogy annyiszor elhangzott a név az ertéelklubon a híradóban, hogy az összes cigány Ofelinek kereszteli majd a gyerekét. Viszont ha rájuk is hatással van a vízbeesős átok, akkor azt jelenti, hogy az Ofeli nevű cigányoknak kampó. Ezt ne mondjátok el a szkinheadeknek.
