Jobban szeretném, ha itt lenne az apukám, és időnként benyitna az éjszaka közepén a szobámba, hogy most már kidobja az ablakon a számítógépemet, ha nem fekszem le aludni, mert nem vagyok közel-keleti siratóasszony, hogy egész éjszaka táskás szemekkel virrasszak mellette. Meg figyelmeztethetne, hogy reggel fel fog kelteni, mert a napot nem ő találta ki, és éjjel inkább aludni szoktak. Ki kell gyógyulnom a mértéktelen internethasználatból, mert fájnak a szemeim.
Szerencsére ma iskolában voltam, úgyhogy hosszú órákra elszakadtam a hálótól. Túléltem, ami ismét bizonyítja, hogy a Föld nem kezd el a másik irányba forogni, ha fél napig nem olvasom el az e-mailjeimet. Meg voltam lepődve, de az első órán egy percre sem kapcsolt ki az agyam, és mindent értettem, ami elhangzott. Szeretem azt a nőt, meg a téma is érdekes, csak van egy csaj, aki mindig az első padban ül, és felettéb idegesítő, hogyha hozzászól, én a harmadikból nem hallom, hogy mit suttog a füzetébe. Remélem tanár lesz belőle.
A második óra diákjairól szociológiai-pszichiátriai esettanulmányt lehetne írni: a gatyamodell-testű/fejű, samponreklámhajú, ámde végzetesen szerencsétlen, bölcsész fiúról, a Balassi Intézetet megjárt, folyton garbót viselő, kövér és szemüveges Petyáról, aki lány (!!!), az ötszáz oldalas olvasmánygyűjteménybe jegyzetelő, cigiszagú és félelmetesen gazdag latin műveltséggel bíró svédről, vagy a hatvanéves ügyvédről, aki CSAK ÚGY beiratkozott az irodalom tanszékre... Soroljam még? Az egyik sráctól kifejezetten félek. Olyan a haja és a fejszerkezete, mint Bergeré a Hairből (akit elvisznek a szőke srác helyett Vietnámba, majd meghal), és olyan ijedten rángatja a fejét, mint Michael Jackson, mikor nincs rajta az oxigénmaszk vagy az orra. Utálom a tanárt is, mert folyton kedvesen közeledik mindenkihez, és kérdezősködik, de mi ma kimenekültünk a Majával, nehogy allegoriteorizni kelljen vele szünetben is. Minden alkalommal ráhúz legalább negyedórát az alapból is rémesen hosszúnak tűnő órájára, és ami a legfélelmetesebb: az imént felsorolt diákok egyike sem kezd el izgatottan pakolni, mikor már két perce vége van hivatalosan mindennek... Ezeknek a diákoknak még 17:19-kor is van kérdésük, ha a tanár arra kíváncsi, hogy van-e kérdés. Ezek a diákok elmeháborodottak, ebben biztos vagyok.
Míg az őrült svéd csoporttársam a szemüvege mögé bújva elemezte, hogy vajon az, hogy Kaffka bogárrá változtatja a főhősét, az őrület-e vagy sem, addig én azon töprengtem, hogy mit főzzek óra után. Ilyenek voltak a papíromon, hogy personificationed allegories... rakott krumpli ...ornament end-character begin... tejfölös csirke... Végülis óra végére kisütöttük, hogy a mesehősök allegorikusak, mert valami célja van a figurájuknak, én meg kitaláltam, hogy spenót lesz a vacsora.
Itthon az etr megsúgta, hogy háromszor annyi ösztöndíjat kapok majd ebben a félévben, mint az előzőben, úgyhogy mégis inkább a kedvenc kruplis-borsós-répás csirkémet készítettem el. Az ünnepi hangulatot egy cseppet sem rontotta, hogy borsót nem vettem, mert túl kevés volt az árához képest. De olyan ízű lett, mintha az anyám főzte volna. Pirosaranyat is használtam hozzá. Asszonnyá érettem.
