Szerintem érdemes lenne külön főzőblogot indítani a tulipános bloggal párhuzamosan.  Olyasmi lenne, mint agnusnak a Kata ez volt ma a menzán-ja. Mindennap feltöltenénk a képeket, hogy ki mit kotyvasztott aznap. A héten csináltam rántott húst, amit összesen egyszer ettem, mióta eljöttem otthonról, csirkepörköltet, amit egybefőztem a krumplival, de ez a mai karfiolleves, ez mindent vitt. Megkóstoltattam a Laurával, mert ő még sose evett ilyet ilyen, az anyám receptje alapján elkészített íncsiklandozó karfiollevest, és azt mondta:

Na, megmondhatod otthon, hogyha arra kerül a sor, akkor képes leszel megetetni egy férfit.

Aki ismeri a családomat, az tudja, hogy menthetetlen balf.sznak tartanak, akinek fogalma sincs, hogy eszik-e vagy isszák a háztartást... Aki ismeri a családomat, az tudja, hogy azt hiszik, hogy majd a nyakukon maradok, és nem tudnak férjhez adni, mert egy menthetetlen b.lfasz vagyok. Aki ismer engem, az tudja, hogy egy menthetetlen b.lfasz vagyok, mert minden alkalommal megsértődtem ezen. Sose bírtam az igazságot/igazságtalanságot. A főzéssel most magamnak bizonyítom, hogy sosem volt igazuk.

Felmerül viszont egy probléma. Az anyám mindig azt mondta, hogy csak enni járok haza, közben meg össznépileg húztak, hogy nem is tudsz főzni, nyomorék. Most, hogy egyértelműen bebizonyosodott, hogy tudok, akkor van-e még értelme hazamenni, ha egyszer úgyis csak enni mentem? Na? Csak úgy menjek?

És különben is... Nem tartom életcélomnak, hogy férfiakat és családokat etessek. Legalábbis nem hiszem, hogy ezen múlna a boldogság. Azért a saját leszármazottjaimat nem hagyom majd éhen halni, ha lesznek.