Épp most volt egy látomásom, ahogy leszállok otthon a buszról, és hazahúzom a bőröndömet a házunkba.

Lehetetlen, hogy nem voltam ott három hónapja, és még abszurdabb, hogy kevesebb mint egy hónap és soha többé nem ülök ezen a széken, de lehet hogy ebben az országban sem.

Kristálytisztán emlékszem, hogy pakolok a repülőtér közepén vagy hogy rohadtul fázunk Amelandon vagy ahogy Bredaban ugrálunk az utcán (na jó, erre kevésbé tisztán). De arra is emlékszem, mikor a Tivadar jött értem meg a Kingáért matekérettségi után, aztán felhívtuk a Fitt Formás Fiatal Focistát vagy hogy kik voltak ott a garázspartimon vagy hogy hogyan passzoltam le az öcsémet a szomszédasszonynak, mikor diákönkormányzati gyűlésre (wtf?) kellett mennem általános iskolában. Vagy hogy az ovival szemközti kutyától mindig féltünk a Gabóval, és anyu szólt a néninek, hogy csináljon vele valamit, mert nem merünk hazamenni, és egyszer annyira nem mertünk, hogy lekéstük a Tom & Jerry-t a PRO7-en. A néni mondta, hogy ő lenne a legboldogabb, ha az a kutya máshol lakna ezután, mert ő is utálja. Mindig összeugrálta a frissen mosott ruhákat.

Az az álmom, hogy a sok száraz tudást ne olvasás útján kelljen a koponyámba tölteni, hanem egy 988843674326 részes brazil szappanopera formájában elég legyen végignézni, majd megírni belőle a teszteket. Gimiben még ment majdnem az összes sorozatszereplő neve és sztorija, amit valaha láttam. Mennyivel egyszerűbb lenne megfilmesítve törit vagy fizikát tanulni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Paul de Man és Stuart Mária esne szerelembe a tvben, miközben Max Wéber és Beethoven (nem a kutya) ármánykodik, hogy se ők, se Petőfi Sándor ne lehessenek sose boldogok. És még az öregasszonyok is tudnák a Pitagorasz-tételt, mert a tvben Pitagorasz egy meghitt vacsora közben háromszögeket rajzolgatna Jeanne d'Arcnak, aki elégne szégyenében (muhahaha), hogy nem tudta addig, hogy melyik oldal az átfogó. Na, folytatom a beadandómat.