Hosszú volt a tegnapi nap, de nem sírtam egészen estig. Sőt, örültem hogy Hollandiában meleg van és süt a nap, majd Pesten a kolis cimbiknek, akik transzparenssel (cipősdoboztető) vártak, az autós városnézésnek (Séró tudja, hogy hol az Üllői út). Minden nagyon természetes volt, ismerős. A kiskamasz cigánygyerek, aki az anyámkorabeli öreganyjával és a huszonéves anyjával sétálgatott a Keletinél, és közben egy bottal húzta le a falat a házakról az út mentén. A félmeztelen, nagyhasú férfiak. A formátlan, ápolatlan lányok. A buszok, a villamos, a Duna, a Rio (?). Hazajöttem. Ijesztő, hogy igazából nem is furcsa, de valami hiányzik, ami eddig az enyém volt. Nem olyan zöld a fű, nincsenek bárányok az út mellett, de ez is az enyém. Jónak jó, de hol van Leiden?
Hazafele persze egyből elaludtam a buszon, és mikor félúton kinyitottam a szemem, azt hittem álmodom. Modernkori szélkerekek álldogáltak tömegesen egy nagy mezőn. Átnéztem a másik oldalra, ahol lapos zöld táj és hatalmas bárányfelhők néztek vissza, a háttérben meg pár domb (!) Nem volt álom. Hollandia velem jött.
