Ma nem mentem iskolába, mert az egyik óra elmaradt, a másik meg haszontalan. Viszont egy olyan gyerekotthonban voltunk terepgyakon, aminek csak a nevét tudtam, a pontos földrajzi elhelyezkedését nem, ezért a Moszkváról felmentem a Svábhegyre busszal, ahol átszálltam a fogaskerekűre, amin még sohasem ültem, és ami levitt engem a megállóba (vissza a Moszkva felé), ahol a térkép szerint lennem kellett. Mászkáltam a szemerkélő esőben a sötét domboldalon, betörtem milliós villák kertjébe, ahonnan látszólag nem volt kiút, és emberi lények sem, így találomra becsöngettem egy lakásba, ahol egy mosolygós, göndör hajú kislány nyitott ajtót. A kis vörös és az anyukája sem tudták, hogy hol a gyerekotthon, pedig ott laknak tőle egy köpésre (szegény-gazdag párhuzam), de elküldtek a sarki vegyesbe, ahol az eladólány visszaküldött a fogaskerekű megállójába. Így lett meg a gyerekotthon, és így késtem háromnegyed órát.

Az igazgató szónokolt az ebédlőben, és most meg akarom menteni a világot. De tényleg. Koszos mancsú, nehéz sorsú gyerekeket akarok istápolni, meg összeszedni őket az erőszakos, iszákos, szemét szüleiktől, és segíteni nekik. Nem találkoztam eggyel se, de annyira érdekelnek... A végén a pasas mondta, hogy lehet kérdezni, és mikor harmadszor tettem fel a kezem, elröhögte magát, hogy magát látom érdekli. Ennek legalább van értelme ezen a szaros egyetemen, nem?

Következő félévben, ha minden jól megy, nekem tanítási gyakorlatot kell csinálnom. És tudjátok mit? Nem akarok. Engem nem érdekel a csodás egyetemünk csodás gyakorlóiskoláinak versenyistállónyi hibrid fos gyerektömege. A hülye kis emós pedálgépek, akiknek fáj az élet, pedig semmi gondjuk sincs benne. És ez rám is igaz. Meg rátok is.

Nem találkoztam ezekkel az intézetisekkel, pedig az lenne az igazi szakmai gyak. Nem az a stilizált kalap szar, mikor odaküldenek az eminensek közé, hogy vagdossak cetlit meg alakítsak csoportot meg bohóckodjak az interaktív táblán, mindegy csak ne frontálisan. Mert az szar, ahogy minket tanítottak tíz éve, az csak szar lehet. Éljen a modernség.

Múltkor voltunk minitanításon, és undorodtam az egésztől. Tele volt a tanári olyan emberekkel, akikre már az egyetemen is gyűlöltem ránézni. Akik a választási lehetőség híján, kényelemből lettek tanárok. Meg mert van nyári szünet. A gyerek az ellenség.

Nem akarok megkeseredni 22 évesen. Nem fogok ilyen helyen dolgozni, nem.

A kislány meg megint kapott egy karót matekból. December elseje van, és még egy jegye sincs aláíratva az ellenőrzőben. Most bíráljam felül az anyját, hogy miért nem írja alá a gyereke jegyeit, vagy várjam meg, míg januárban eléteszik a megszokott szar bizonyítványt (eddig se volt jobb ugyanis), és leesik az álla. Pedig én mindennap elmondom a kislánynak, hogy jó jegyet kapni szuper, a világ szép, ne utáljon mindenkit, és hogy a tudástól több egy ember, de semmi nem használ, csak hordja haza a szarabbnál szarabb jegyeket. És fogadkozik, hogy bemagol mindent. Csodálkozik, hogy honnan tudom, hogy hol van Stokhcolm. És hogy honnan tudtam, hogy az  valójában Stockholm.

Én nem tudok helyette a könyv fölött görnyedni. Magam helyett se tudok. Összeomlok.