Férfiasan viselem a betegségemet, értsd: egész nap nyávogok, hogy én ebbe bele fogok halni. Nincs kedvem normális kaját enni, mert a mama sajtostallérjának fogyasztása közben is az volt az érzésem, hogy egy csöves retkes valagát nyalogatom, de aztán kifolyújtam az orrom, és az íz visszaváltott valódi sajtostallérra.
Most amúgy éppen órán kellene lennem*, de az állapotom hagyott maga után némi kívánnivalót, így hazajöttem vegetálni. Aludni nem tudok, szóval lemorzsázott hassal bámulom az esőt, és örvendezek, mikor néha pár percre kidugul a fülem.
Röff-röff-röffffff.
*a tanárnál, aki egyszer halálra szivatott szigorlaton, de muszáj volt nála felvennem az órát, pedig rettegtem tőle, és akiről félév közben kiderült, hogy nagyobb hipochonder, mint a gs fanclub alapítótagjai együttvéve: pár hete kurzusfórumban küldött infokat a háegyenegyről, és minden tüsszentésnél elmondta, hogy oltassuk be magunkat. Hogy szenvedett volna ma az elcsigázott fejem láttán, én meg kihagytam egy ilyen alkalmat...
