Már nagyon hiányzott, hogy álmodjak végre valami akciódúsat, mert hónapok óta csak alszom agyonverve, pedig Hollandiában mindig olyan menő sztorival ébredtem fel reggel, hogy forgatókönyvet lehetett volna írni belőle.
Talán a gyógyszerek miatt, de ma éjjel megtört a jég.
Szóval az úgy volt, hogy egy narancssárga falakkal rendelkező, parkettázott szórakozóhelyen voltunk, aminek az ablakai a Lánchídra néztek le, pont abból a szögből, mint amiben a várhoz vezető útról is látjuk. Nappal volt, és a tesómmal egy nagy kocka alakú puffon ültünk, Titi meg a bárpultnál állt, mikor bejött egy csomó külföldi katona, akik a volt osztálytársam gyerekkori fényképét tartották a kezükben. Akkor én már valahonnan tudtam, hogy a drogügyei miatt keresik a Szilvit, de úgy tettem, mintha sejtelmem se lenne, hogy miért van ez a felhajtás. Kikérdezték a többi embert, majd odajöttek hozzám is, és orosz akcentusban vázolták, hogy a Szilvi meg a férje vadkendert termesztenek otthon, és iskolásoknak árulják. Szörnyülködtem kicsit, mert mondták, hogy Szilvi és a férje is megy a börtönbe, és én nagyon sajnáltam a gyereküket. Olyan pici, mi lesz vele, míg az anyját lecsukják dílerkedésért? Aztán beszélgettem a katonával Hollandiáról, hogy bezzeg ott, és a végén kiderült, hogy ők is hollandok, az orosz akcentus csak álca.
Tanulság: ne olvassatok füves bajnokok szökéseiről, ne nézegessetek ismerőseim friss képeit, ne költözzetek bezzeg-ott-de-jó-lenne országokba.
