A Ferenciek terén olyan szépen furulyázott egy férfi a buszmegállóban, hogy kicsit kikönnyeztem, és az összes aprómat nekiadtam. Egészen filmszerű volt, ahogy az az embertömeg a Keresztapa meg Andrea Bocelli: Con te Partiro-jára szorult rá a csurig töltött hetvenhármasra, ami egy normális hétköznap is tele van, amikor a hetesek is rendesen és gyakrabban dolgoznak. A pofám leszakad, hogy úgy kell közlekednünk, mint a marháknak, akiket a vágóhídra visznek, mert csak pici buszt küldenek arra a forgalmas vonalra, és azt is csak ritkán. Hétvégétől meg érkezik a szmogriadó. Normálisak ezek, bazmeg?

45 percet álltam ott, mert nem fértem fel egy buszra sem, a lábam kockára fagyott, a Gellért térnél meg nem sikerült időben visszahúzni a táskám, így a Móriczig kilógott a fele. Remélem lesz valaki elég szemfüles, és beperli őket a francba. Az összes busz mocskos, esik szét, állandóan büdös van a csövesek, meg a nagy magyar valóság alkoholista, depressziós, erőszakos munkások miatt, de még ezt is elveszik. 

Olyan kilátástalannak tűnt az egész, ma először hittem el, hogy SOHA nem fogok hazajutni, innen nincs kiút. Szólt a furulya, sírta a Ha volna két életemet, azok a buszok meg jöttek, mint a Titanicban a mentőcsónakok, amikre a szegényeket már számolás nélkül pakolták fel, és bár páran a tengerbe zuhantak, az egyetlen esély mégis az volt, ha felugrottál a csónakra plusz 13-nak is.

Majd csak figyeljétek meg holnap. Kegyetlen a küzdelem. Dögöljön meg a BKV.