A testem fáradtsággal és gyengeséggel tiltakozik a belső tehetetlenség nyomására elkövetett fizikai terror ellen. A helyzet egy bíztató kezdés után az eredeti állapotba romlott vissza, pedig minimális időt töltök a számítógépem közelében, nehogy baj legyen, de csak nem akar megszűnni a nyomás szívtájékon.
Tegnap este amúgy talán életem legfurább bulijában vettem részt a Szódában, ahova már kb. hazajárunk, mióta a Karácsonyfa, a Kalóz meg Feri odaszoktatott minket. Az éjszaka közepén egy csapat férfi tűnt fel a tánctéren, többnyire feketék... és mindannyian siketek. Egy mikrofonfejű, alacsony fekával írásban beszélgettem angolul az este hátralevő részében, aki minden ötödik percben biztosított róla, hogy szerelmes a Surmóba, én meg minden ötödik percben lecsesztem, hogy jó nagy paraszt akkor, mert ott fityeg rajta a karikagyűrű. Ittunk jégert a vőlegény egészségére (londoni legénybúcsúsok voltak), mondta, hogy ne legyek szomorú, aztán beszélgettünk a stricijükkel (hoztak magukkal egy hallót a biztonság kedvéért), aki persze el akart hívni minket várost nézni másnapra. Se idegen legénybúcsúsokkal, se más külföldiekkel nem vagyok hajlandó még egyszer megnézni ezt a mocskos várost mostanában, úgyhogy mondtuk, hogy going home to our mamma, és leléptünk. A lépcsőn utánam rohant egy nemfeka fiú, aki megölelt, hogy szia, és le kellett neki írnom a nevemet a telefonomba, hogy majd felvesz fészbukon. Nem szeretnék süket lenni.
Ma a kislány háromnegyed óra után boldog arccal rámnézett, és közölte, hogy végre mosolyogtál egyet. Remélem, hogy nem hiszi, hogy vele van bajom, mert egész héten savanyú pofával mondogattam neki, hogy tessék szépen írni a matekházit és hogy a lehetett két t. Boldog gyerekek, a töriházi a legnagyobb bajuk.
