Azt hiszem nemcsak az álmomban bőghettem végig az éjszakát, mert nyolc óra alvás után a szemem se áll jól. Leidenben voltam, de ezt mindenki olyan elől el akartam titkolni, aki állandó lakosa a városnak, de aztán mégis úgy alakult, hogy ott álltam a ház kapujában, ami egyszer a sajátom volt, ami szélesre nyílt előttem, és két mosolygós, kopasz fiú ácsorgott belül. Megkérdeztem, hogy bemehetek-e, ők meg mondták, hogy persze. A folyosóról láttam, hogy nyitva a régi szobám ajtaja, de nem mertem bemenni, inkább átmentem a Laurához, és onnantól kezdve, hogy beléptem az ajtaján, zokogtam vagy a tárgyakat simogattam. Ott volt Laura is, meg plusz két ágy, ami régen nem, és mondogatta, hogy a szoba lakója elhúzott egy másik minervás lakóhoz, míg ő itt van, mert már unták egymást. Kinéztem az ablakon, és annyira, de annyira sötét volt. Nem értettük, hogy hova tűntek a kandelláberek, hol az a szép sárga fény az utcáról... Aztán egyszercsak meggondoltam magam, és átmentem Ghislaine-hez, a régi főbérlőmhöz, aki sokkal csúnyább volt, mint amire emlékeztem, és az egész szoba tele volt hatalmas, színes melltartókkal, és plusz bútorokkal, amik korábban szintén nem voltak ott. Simogattam a fehér szekrényemet, bőgtem, és arra gondoltam, hogy a lover sose tudhatja meg, hogy a városban vagyok.
A kéthetes tesztidőszaknak vége: az alkohol NEM tesz boldoggá, sőt. Mostantól csak vitaminok és zöldségek. Plusz hétágra süt a nap. Plusz vettem a bótban akciós békönszalonnát. A hústól mindig boldogabb leszek kicsit. Vissza kell szereznem a fényt, nem akarom így látni magamat.
