Tegnap a kis szívem csücskeivel összehoztuk a világ, vagy legalábbis életem legjobb duplaóráját. Igaz ehhez kellett egy kis tavaszi napsütés, egy laza péntek, egy kicsit fáradt, kicsit rekedt kistanár, egy nyomtalanul eltűnő vezetőtanár, meg az öt-hatodik órába beillesztett irodalom.
A tizedikbé már óra elején bejelentette, hogy ők képtelenül hülyék ma, és rögtön fel is írták a táblára, hogy az 5-6. óra érdeklődés hiányában elmarad. Blöffölni tudni kell, én meg mondtam, hogy én elengedem őket azonnal, amint végzünk a mai tananyaggal, szóval ha figyelnek, az hamarabb lesz, mint a második óra vége... Nehéz lenne ecsetelni, hogy mi zajlott le ott, de egyrészt halálra nevettem magam velük, közben meg pontról pontra teljesítettük az óravázlatomat. Tök jó érzés, mikor egy osztállyal már vannak belső poénjaid meg hogy hiába mondják a magukét, tudod, hogy igenis leírták, amit kell. Emellé már befér egy-egy hány éves a tanárnő? és a mi a Szigetközbe megyünk kirándulni! és a névtáblákra felírt Juanita meg Lakatos Marlon Brando. Mindent elkövetnek, amit a jófejség határain belül lehet, és igénylik, hogy vegyem észre és reagáljak rá. Persze máshogy kellene biztos, ha állandóan az enyémek lennének, de most nem érzem szükségét, hogy a megközelíthetetlen őszhajú tanerő képét sugározzam, amikor csak pár hétre jöttem.
Az óra végén poénból megkérdeztem, hogy akarja-e még valaki a kicsengetés előtt (1 perc) felmondani a verset, mire az egész osztály felpattant, pakolni kezdtek, és közösen elharsogták nekem közben a Husztot. Hát kicsit futkosott a hátamon a hideg. Nagy a szerelem. Bónuszként kifele menet megtalált a gazdaságis néni, akit mint utólag kiderült, a veztanár küldött, hogy szóljon nekem, hogy nem jön, és kérdezte, hogy minden rendben volt-e, és helyettem az egyik srác válaszolt, hogy ne izguljon, jók voltunk, jó hangulatú óra volt, majd elfutott. Láv, láv, láv.