Busszal vittek minket az Öcsi lakodalmába, akinek hét év járás után, 33 évesen jutott eszébe, hogy talán meg kellene házasodni mégis. A lazán csepegő esőt először csak orkán erejű szél tetézte, majd jött a zuhogó monszun és a facsavargató löketek. Eközben az örömanya békésen énekelgette a buszon, hogy Száz forintnak ötven a fele, és csak akkor kapott egy kis segítséget, mikor a szövegben az Az én anyósomnak nagy pofája van részhez értünk. Még nem voltam esküvőn, ahol ilyen mocsok idő lett volna, de az ifjú pár is, a szertartások is annyira szívmelengetőek voltak, hogy sikerült eltekintenem a májusi özönvíztől. Segített ebben a menyasszonynál elfogyasztott sajttal összeragasztott duplapogácsa, és a feles, amit családilag öntöttünk magunkba a polgári szertartás előtt közvetlenül. Ne szépítsük, mi annyira fáztunk, hogy a bárpult felé induló apánkra rátapadtunk, mint a pióca, és úgy fogtuk közre, mint még soha, mikor kikérte a gömbkólákat...
A lagziban etettek minket kifulladásig, a menyasszony nem törte össze a tojást a vőlegény gatyájában, aki hálából ivott egy felest a lány cipőjéből, majd boldogan léptek le az összetáncolt lóvéval az esős éjszakába. Sajnos az újdonsült arát nem sikerült ellopnom, se apunak, se másnak. Talán valóban a vőlegénnyel kellett volna próbálkozni, mert őt is olyan könnyedén emelgették egyesek, mintha egy törékeny kislány lenne.
Azt hiszem, jól éreztem magam, bár végig volt bennem valami rossz érzés, amit majd egyszer talán megmagyarázok magamnak, de nem most. Annyi biztos, hogy nem a pár miatt volt, ők nagyon boldogok lesznek, én azt gondolom. Meg remélem.
