Na, jó vizsga volt ám a tegnapi. Az egyszemélyes szigorlati bizottság, a kedves bajuszos tanárnő, aki olyan unalmas órákat tartott nekünk pár félévvel ezelőtt, hogy időnként hallottuk, ahogy a legyek a seggüket vakarják, szóval ez az asszony három és fél óra alatt sikeresen levizsgáztatott három hallgatót. Lenyúlt a torkunkon, fel a seggünkbe, megmozgatta a beleinket, aztán egy óra szenvedés után távozhattunk is.

Háromnegyed órán keresztül szopatott, miután már végigültem az előző felelő egyórás szopatását is, aztán közölte, hogy értve kell tanulni, összefüggésekben, úgyhogy nem enged át. Úgy ültem oda, hogy de jó, ez a két tétel még nekem is menni fog. Tanulj nyelvtörit értve. Jó. A Tih@nyi Apáts@g Al@pítóleveléről írt egy könyvet ez a ronda boszorkány, amelyben azt elemzi, hogy melyik ómagyar szó honnan ered és hova tart. Nem érzi, hogy tök felesleges mind a saját, mind a tantárgyának létezése? Dugja fel a seggébe a könyvét egész nyugodtan...

Jó, végülis ez lett volna az utolsó tanegységem, de szarjon csak bele, majd megtanulom még egyszer azt az ezeroldalas kurva tankönyvet, és én kérem, hogy kérdezgessen belőle két-három órán keresztül. Elképzelhető, hogy lesz módja megbaszni jövőre is, ha nem értem eléggé az ómagyar hangtani változások elemzésének szükségességét, ó. Lehet, hogy tud majd olyanokat kérdezni, amit nem tudok, ez könnyen lehet.

Saját sikertelenségem felett érzett bánatomat tetézi a családom csodás hozzáállása, akik azóta úgy beszélnek velem, mintha lemészároltam volna egy alomnyi menhelyi kiskutyát, és felhívnak csak azért, hogy elmondják, hogy "te úgysem fejezed be az egyetemet soha", "te átbasztál minket", "te nem viszed semmire az életben", "mi csalódtunk benned".

Igen, ez a családom.

Kell egy új család. És igen, magasról lefosom a nyelvtörit.