Annyira bizonytalan vagyok az életemmel kapcsolatban, hogy talán azon is gondolkoznék, hogy fiú vagyok-e vagy lány, ha most megkérdezné egy idegen. A családom két hete masszívan piszkál, és olyan kérdésekkel terrorizálnak, amelyekre én se tudom egészen bizonyosan a választ. Hiszen valóban nincsen állandó munkahelyem, lakásom, a fiúm egy másik kontinensen van még két hónapig, nem tudom hol fogok lakni szeptemberben, nem tudom mikorra készül el a diplomám, nem tudom, hogy zavar-e, hogy bebizonyosodnak dolgok, amiket megéreztem, nem tudom, hogy valóban helyes döntéseket hozok-e, mikor követek gondolatmeneteket, és próbálok megbízni magamban. Csak azt tudom, hogy a családom nagyon rossz úton halad, ha azt hiszi, hogy ez a szeretve nevelés, és nagyon jó úton halad, ha egy lelkileg megtört, boldogtalan, kiábrándult embert akar látni. Vagy nem látni. Ez most nem fenyegetőzés, ki vagyok borulva szimplán.
Pont azt nem kapom meg, amire a legnagyobb szükségem lenne és amit a legjobban hiányoltam Pesten is: a biztonságot, a támogatást, az elismerést.
Hova meneküljek? Miért kell már megint menekülnöm valahova?
Miért kell tönkretenni az alakuló szép dolgaimat szemét megjegyzésekkel, szurkálódással, aljas és alantas szemrehányásokkal? Hova meneküljek?