Mikor bajom van, mindig csak akkor blogolok. Vagy ha jókedvem van. Vagy ha mondanivalóm.

Most bajom van, alkotói válságom van. Nem találok fogást a dolgaimon, és azt érzem, hogy elcsesztem az egész életemet, hogy nyelvszakra kellett volna mennem, hogy mérnöknek vagy orvosnak kellett volna mennem, hogy vendéglátósnak kellene lennem vagy agysebésznek. Közben meg csak az a bajom, hogy imádom, amivel jelenleg foglalkozom, de ott van az a három dolog is, amivel még többet kellene (a gyengébbek kedvéért: egyes, kettes, hármas számú szakdolgozat)... Ideges vagyok, hogy mi lesz jövőre, amikor hiába dolgozom majd, mert a pénz mindig sokkal kevesebb lesz, mint amennyit el tudnék költeni úgy, hogy az ne roppant haszontalan luxus legyen, hanem ahhoz kellene, hogy normális életet tudjak biztosítani magamnak. Hogy ne kelljen életem végéig albérletben lakni. Hogy örömet találjak a munkámban. Meg sírtam, hogy most már vége az életemnek, ami nem igaz, de tulajdonképpen egy jó szakaszának biztosan. Meg hogy mennyire vissza akartam mindig költözni Hollandiába, de hogyan, hogyan? Kellek én neki egyáltalán?

A szőke azt mondta, hogy majd ő keres pénzt, és épít nekem házat, ne sírjak. Szóval lesz hol laknom, de mégis mi a fenét eszünk? Mennyei mannát és szerelmet?

Nincs olyan jó kedvem, és akkor még baszogatnak is naphosszat, hogy ugye nem felejtettem el, hogy szakdogát kell írni? Nagyon vicces, tényleg rohadtul. Kacag a májam. Godverdomme!