Magyarázzák nekem naphosszat otthon, hogy ideje felnőni, és messzire gondolkodni, felelősségteljesen viselkedni, és hiába védekezem, hogy ez már most is így van, nem hisznek nekem. Ma bementem a suliba, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. Kb. 2 órát ültem a klubban, és azt vettem észre, hogy hiába érzem jól magam mindkét társasággal, már nem tartom természetesnek, hogy világos nappal van, én mégse dolgozom, hanem csak üldögélek és szürcsölgetek. Esténként vágyom a társaságba, de ez már nem az én világom, és nem is tudnék így boldog lenni a mostani eszemmel. Már nem oda való vagyok. Ez nem rossz érzés egyébként, inkább megnyugtató: meg tudtam érni annyira, hogy ne fájjon elszakadni az egyetemtől és az életformától, amit ad.
Még nem tudom, hogy melyik hely lesz értem, de azt tudom, hogy ez már nem. Kiéltem magam és most vége. Nem hivatalosan, de lélekben vége, és ez sokkal fontosabb. Szerettük egymást.
