Nem fejeztem be múltkor a "mit láttam a kiránduláson?" elbeszélést, mert kicsit elfoglaltak voltunk, de most, hogy jön a következő hétvége, illene pontot tenni az i-re (persze csak rövidet, mert a hosszút ki tudja hol van).
Valahol ott hagytam abban, hogy az austin-i járdák megfelelő hőmérsékletűek a mezitlábazáshoz, igy kellően koszosan értünk haza Tivadarral múlt péntek éjszaka. Szombaton egy Schlitterbahn volt a cél, ahol félelmetesebbnél félelmetesebb csúszdák kanyarogtak az ég felé. Sajnos a sorok is pont ilyen rémisztően hosszúak voltak. Mi, a gyerekosztag, azt hittük, hogy a fiúk rég elhúztak a vizipark egy másik részébe, és dühöngtem, hogy ott tuti sokkal jobb, és minket itt hagytak, mikor másfél-két óra múlva megjelentek, hogy eddig sorban álltak egy félperces csúszásért... Hááát... Sajnos ennél én türelmetlenebb vagyok. Meg rettegek a csúszdán, inkább csak hullámoztam meg a bőrrákjaimat etettem. 
COPACABANA
Végül mindannyian átmentünk egy ablaktalan csuklósbusszal a keleti szárnyba, amin egy igazi folyó csorgott keresztül, és az emberek úszógumikban henteregve söröztek, meg vitték a kisrádiót és csak sodródtak. Ez ám az élet:)
DOLCE VITA
Tivadar meg Gabó itt is mindent kipróbáltak, mi meg lenn örültünk, hogy nem kell fenn lenni.
Az éjszakát San Antonioban töltöttük, ahol lefekvés előtt még sétáltunk egyet. A város különlegessége, hogy az utcaszint alatt egy emelettel van egy Riverwalk is, amelynek két partja éttermekkel és boldog cowboy-kalapos emberekkel van tele, középen pedig motoros gondolákon utazhatnak a turisták. San Antonio fő nevezetessége az Alamo, amelyet az 1830-as években Sam Houston védett meg a mexikóiaktól, akik el akarták foglalni a térséget. A kb. 200 fős sereg elesett, de a haza megmenekült, igy Houston bácsi neve várossá lett az iránta való tiszteletből, a katonák pedig nemzeti hőssé léptek elő. Az amerikaiaknak ez valóságos kegyhely, hiszen az ő kontinensükön nem éppen szokványos hogy tizezrek halnak hősi halált, igy nekik ez a vérveszteség is iszonyatosnak számit. (Remélem mindenki értékeli a töriórát. Tőlem ez elég nagy teljesitmény, igaz?)
ALAMO
Vasárnap délelőtt napsütésben is megtekintettük a fent emlitett történelmi belvárost, és meglátogattuk a Ripley múzeumokat: a Believe or not-ot, ahol Guiness rekorderek és csodabogarak vannak kiállitva, illetve egy háromdimenziós Tomb Rider-rel utaztunk. Igazán gagyi volt: egy SZTK-keretes fekete szemüvegben lövöldöztünk géphangú szörnyekre egy kiskocsiból. Utána Haunted House-ban ijesztegettek minket, meg mi egymást, majd könnyes búcsút vettünk a várostól, hogy minél hamarabb a világ legszuperebb helyére jussunk:)
Tombolt a kánikula, mikor megérkeztünk a Seaworld-be, hogy létrejöjjön újra a nagy találkozás köztem és Shamu között. Ő és bálnabarátai öt évvel ezelőtt lopták be magukat a szivembe, és most is sirtam kicsit, mikor újra ott ültünk a show-n. Annyira szépek, hatalmasak, okosak. Nagyon szép élmény, a legszebb.
BOLDOG SZÜLINAPOT, SEAWORLD! (idén 20 éves)
Utána egy western előadásra ültünk be, ahol kutyák, macskák, borzok, malacok, kenguruk, mókus, minden kis négylábú, amit el tudtok képzelni, szerepelt. Egy szindarabot tanitottak be menhelyrol szarmazo allatoknak, s csupa vicces hangeffektussal kisérték, mikor a kiskutya épp bankot rabolt, vagy a macska borbélyhoz ment. Bement egy lompos sziámi és kiküldtek helyette egy ronda kopasz macskát. Hát szakadtunk a nevetéstől, ügyesek voltak.
Egy amerikai út nem telhet el anélkül, hogy ne üljek fel valami vérfagyasztó ringispire. A mostani adrenalinbombámnak a Journey to Atlantis fantázianevet adták. Tivadar, Domi, Gabó, én és az első sor. Igazi halálfélelem, tehetetlenség, remegés. Ani fényképezett lentről, mert ő nem akart meghalni, és olyan jó kedvem lesz most is a képektől, hogy csak na:D
AMIKOR ŐSZINTÉN SIKITOK
Utána még néztünk delfineket, pingvineket, utaztunk egy "vad" folyóban, de az Atlantis után mit nekem veszély, kacagok a veszélyre:)
fúdejóóóvolt a Seaworld, mindenki menjen el ilyen helyre egyszer. Shamut látni kell!!!!!!
