Mariannal megbeszéltük tegnap Kenny Chesney előtt, hogy a country nem az én műfajom, de ha nekünk van Lagzi Lajcsink, nekik lehet Kenny-jük. Minden nemzetnek megvan a maga keresztje, azaz Kenny-je.

A show a Reliant Stadiumban kezdődött délután négykor, és mi teljesen kétségbe voltunk esve Anival, hogy hogyan birunk majd hét órán keresztül country-t hallgatni. Ehhez túl kelet-európaiak vagyunk mindketten... Négy csaj jött még rajtunk kivül: Sydney, az ápolónő, Sarah, a szőke kisfiúk édesanyja (a későbbiekben mother-in-law, de még nem döntöttem el, melyik fia teszi az anyósommá), illetve a Pinkos testvérpár, Lisa és Kathy.

Az első bandát még az előtérből láttuk, miközben épp a büfében tömtük a fejünket, illetve én leöntöttem rózsaszin koktéllal a fehér szoknyámat. Épp eléggé, de nem túl nagyon. A második egy Gary nevű pasas volt, akiről annyit érdemes tudni, hogy irt a feleségének egy szerelmes számot, ezután az asszonyka öngyilkos lett. Nem vágom, hogy ezek a tények milyen összefüggésben állnak egymással, de szó, mi szó, különös...

A szünetben úgy döntöttünk, hogy körülnézünk fenn is, de kiderült, oda csak a drágább jeggyel rendelkező egyedek nyerhetnek bebocsátást. Persze ennek ellenére bejutottunk, és egy kávézóból néztük végig a Leann Rimes koncertet. (Tudjátok, ő énekelt a Sakáltanyában meg a 10 dolog, amit utálok benned c. filmben is.) Nekem korábban nem volt világos, hogy kik lesznek a fellépők, szóval elég boldog voltam, hogy a rettegett végtelenitett kántri helyett van olyan zene is, amit ismerek valamennyire.

KILÁTÁS AZ ERKÉLYRŐL (HÁTTÉRBEN A BELVÁROS)

A következő fellépő Nicole Kidman ura volt, akit eddig énekelni ugyan nem hallottam, de olvastam a Story magazinban, hogy bár boldog szinésznőférj, sajnos alkoholproblémákkal küszködik. Gondolom csak sikerült végül átszokni a drogokra, és azóta gond egy szál se...  Elég derék katona ez a Keith Urban, kár lenne áldozatul esnie a popszakmának. Ha nem lett volna olyan messze a szinpad, tuti feldobjuk a bugyinkat, hehehe...

MOST AZ EGYSZER MEGÚSZTAD, NICOLE KIDMAN!

A könnyes búcsú után tényleg Kenny Chesney, Rene Zellweger egykori hitvese lépett a világot jelentő deszkákra, és az aréna egy emberként sikoltozott, énekelt, dobolt, táncolt... Egyáltalán nem volt rossz, sőt! Mikor Houston-ról jelentek meg fotók, még én is beleborzongtam, olyan tapsvihar és hangzavar kerekedett. Igaznak éreztem a "Thank you for being the Power behind the Houston Texans!" szlogent. Tetszett! Az meg főleg, mikor Keith visszajött pacsizni, és együtt énekelték meg gitározták a Spacecowboy-os számot. Kifelé menet az emberek még mindig örjöngtek, Chesney nekik szupersztár.

Minket odakint várt egy autó sofőrrel, hogy megnézhessük az összes közelben fellelhető ugráló foxigörényt:D:D (idézet az indiannyar.blog.hu szerzőitől). Először egy salsabárba tértünk be, ami tök hangulatos volt, de csak mexikói párok ropták odabenn, mi meg azt sem tudtuk, mi fán terem az ilyesmi. Helyette áttipegtünk a szomszédos Downing Street nevű elitklubba (Tony Blair sehol), ahol belekóstoltam a csokis szivarba, és Sydney Bloody Mary-jébe. Mindkettő szétmarta a torkom, igy a távozás indokolttá vált.

LAKKOS KATUS, PISLANTÓS SARAH, MOSOLYGÓS KATHY

A következő, és egyben utolsó állomás egy újabb Baker Street volt, s számomra ez tette nyilvánvalóvá, hogy ilyen szórakozóhelyből több ugyanolyan van a város különböző pontjain. Mondjuk ez a Baker nekem jobban tetszett, mint a csütörtöki, mert több volt a fiatal. A mosdót könyvespolcnak álcázták, igy egy csomóan simán elmentek mellette. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor a lexikonok befordultak a falba, és kijött egy feka pasi. Azt hittem eljött az igazság órája, és a bölcsészkar összes réme utánam jött, hogy megbosszulja az el nem olvasott kötelezőket. Odabenn a helyi Ági mama wc-je fogadott, ahol szinte csak pisilni lehetett egyedül. Egy feka csaj nyomta a kezembe a szappant, és a papirt is ő szabta le utána. Elvette az önállóságomat, utáltam. Ági mama jobb a Cha-cha-cha-ban meg a Corvintetőn is.

KÖNYVTÁR KLUB?

A restroom(b)olás után találkoztunk az első foxigörénnyel. Először azt hittem, meghallgattattak imáim, és Keith Urban az, de nem sikerült olyan távolságban maradnom a hasonmástól, hogy a különbség ne szúrjon szemet. Kigombolt hawaii ing, bamba arc, csapzott-melirozott haj, mindenre elszánt tekintet, különféle kanbulikban betanult mozdulatsorok, mellyekkel igazán rabul ejtette szivemet. Hol tátott szájjal hitetlenkedtem, hogy tényleg ott vagyok, hol sikitoztam, majd összegörnyedve nevettem, hogy most biztos azt hiszi, hogy milyen nagyszerű ez az este, a zene, és ő meg a Rat Ranch. Sarah-nak valamikor itt sikerült elszabni a nyakában lógó villogó, művirágos nyakláncot, melyet még a stadionban vásároltak maguknak 10 dollárért. (Mind a négyen. Sarah pólót is. Mi magyarok meg csak lestünk, hogy mi van? Kigyóztak a sorok, mindenki Kenny Chesney-t akarta a mellén látni. Ezek megőrültek volna egy érintésért, én meg egy érintésétől. Brrrr...) Szóval én szépen összeszedtem pár virágot, majd feldobáltam őket Brett elé. (igen, később bemutatkozott). Micsoda éjszaka volt!

A SZERENCSE LÁNYAI...

Ja, a legjobbat kihagytam... Texasban kettőkor alkoholstop van, igy mindenki szépen hazamegy maximum fél háromkor, és alszik. Senki nem hintázik hajnalban:) Helyette mi is kajáltunk. Laura büszke lenne:)

Ki tudja mi van Julcsival? Noémi, ritkán vagy jelen az éterben, tán csak nem hasznos tagja lettél a társadalomnak? Továbbra is várom a leveleket! Értékes nyereményeket sorsolok ki az első száz blogoló közt... csók mindenkinek!