Zuhogó esőben, villámok közepette érkeztünk meg tegnap Anival a reptérre, hogy begyűjtsük Dalmát, Zsófit és Zsuzsit nyaralkodás céljából. Én boldogan futottam befelé, majd örömmel láttam, hogy már ki is van irva a Charlotte-ból érkező gép. Azért megkérdeztem egy fekete nénitől, hogy HOL VANNAK MÁN A KISASSZONOK? Ő meg mondta, hogy majd gyünnek, de 5 perc alatt nem érnek ki azért. Küszködtem a könnyekkel, felrohantam a lépcsőn, de aztán úgy döntöttem, hogy a filmekben belassitva szoktak jönni lefele, nem várhatok fenn egy texasi zászlót tartó szkafanderes tehén mellett... (jelképek találkozása, welcome Houston-ban...)
Aztán csak vártam és vártam és vártam... A bőröndszalag kétszer indult el, de még mindig semmi. Már levették a Charlotte feliratot, mire én pánikba estem, és megkérdeztem az információs pultnál, hogy MIVANMÁR? Erre azt mondja, neki nem mondtak semmit. Úristen, elvesztettem őket! Felfutottam egy másik pulthoz, ahol szintén nem tudták. Visszarohantam, és ott voltak:) Nem sirtam, de azért kicsit visitoztunk szerintem.
Kinn Anit nem találtam, mert neki meg köröznie kellett várakozás közben. Odamentem egy pasashoz, hogy hol vannak az autók, akik várakoznak, de itt most épp nem láthatóak. Erre megkérdezi, hogy honnan jöttem. Hát mondom, ez remek, micsoda akcentusom lehet:D Később kiderült, hogy Ani szólt neki, hogyha lát négy cowboykalapos magyar lányt nagy bőröndökkel, akkor tartsa fel őket mindenképp. Akcentusom azért van...
Itthon lett lecsó, megivódott a pálinka, láttunk lovakat Eduardo bácsinál, aki a Tivadar kollégája, majd elmentünk a Baker Street-re, hogy a lányok táncolhassanak végre amerikai pubban. Jelentem, kiszabadultak az erdőből, egészségesek, és most rohanunk vásárolni. Csók!
TORNASOR A BAKER STREET-EN
ZSUZSI^ANI
