Ezen a nyáron valahogy sikerült megtalálnom a legbüdösebb helyeket utazásaim során. Pesten izzadtam 200 emberrel buszokon a kánikulában, hogy aztán majd a szünetben, mikor végre kimehetnék a strandra, fagyoskodjak az esőben. A párizsi reptéren minden második lépésnél átható sajtszag csalt könnyeket a szemembe. Houston-ban Pumukli kakált az orrunk alá, mikor szeretetből megsétáltattuk. És ma a sárvári pisiszagú vécéláncolat megkoronázta a kalandokat!
Azért nem mondom, hogy ver az élet, hogy még szeptemberben is pancsolhatunk meg napozhatunk, úgy örültem... Együtt a család címszó alatt nagy boldogan lerobogtunk Antonio szép hazájába. Én végig nyitott szájjal aludtam, mert kicsit korainak bizonyult a hét órai ébresztő, aztán a mise. Gabó marha csalódott volt, hogy nem vittünk fényképezőt Sárvárra, én ugyanis minden nyálcsorgató szöget megörökítettem már róla, amiben ember mutatkozhat szundi közben, s most végre neki is lett volna esélye... de mégse, hahahaha.
Egészen addig voltunk boldogok (én főleg, mert nem voltam ébren), amíg ki nem derült, hogy nem voltunk annyira egyediek, és a többiek is épp negyed 11-kor gondolták azt, hogy belépnek az élményfürdők vas megyei paradicsomába. A diszkrét harminc méteres sor (ebből az utcára nyúlt 20 méter), és a félórás várakozás újabb ötperces barátságokat kovácsolt, így idegenekkel együtt röhögtünk szinte mindenen. Mondjuk azon kicsit felháborodtam, hogy a mögöttem álló nő azt mondta, hogy "De kár, hogy nem hoztam el a dolgozatokat, most lenne idő kijavítani!". Erre anyu felszólalt, hogy nem lennének jó jegyek, ha megtűzi a néni fejét a nap, én meg felajánlottam, hogy segítek, és akkor meg főleg nem. Utólag jutott csak eszembe, hogy KI AZ AZ ELVETEMÜLT, AKI ELSŐ HÉTEN DOGÁT ÍRAT??? Ezúton üzenem, amit akkor elfelejtettem mondani: SZÉGYELLJE MAGÁT! Gyereket kínoz a kánikulában, ő meg strandra megy, micsoda morál! Nahát és ejj!
Odabenn aztán kerestünk Apucinak egy árnyékos helyet, mert az agyvize valószínűleg elforrott volna az utolsó cseppig, és akkor nekünk kellett volna hazavezetni. Így azonban nagy örömmel mentek anyuval csobogni, meg lebegni, a Gabó meg csúszdázni. Én megint végighallgathattam, hogy milyen ember az, aki nem akar lecsúszni, mikor minden sz@rra felülne, amin fejjel lefelé lógatják, ezen meg fél. Hát igenis, hogy a CSÚSZDA VESZÉLYES!
Ja, és beégettek valami ismeretlen rokon előtt is! Az autóban odafele kb. három mondatot mondtam elalvás előtt, s pont az egyik unokatesómról volt szó benne, aki sose köszön, mert nem tudja ki vagyok, pedig együtt jártunk oviba. Hát nem megjelentek? És anyu gyorsan mondta is, hogy nahát, a Vivien nem ismeri meg a mi kislányunkat, hát gyertek már mutatkozzunk be, úgyis olyan szép nap a mai. Én ekkor pont nem voltam ott, hanem vártam a kedves családomat, hogy visszajöjjenek, és együnk. Épp egy fél csirke volt a számban, mikor jöttek Vivienék, és megrázhattam a kezét, hogy heló, szitu?
Amúgy jó volt ám, sokat úsztam, és nagy a medence, és hullámoztam is (a testem is, a víz is), és aludtam fa alatt pléden, meg ettem lángost és láttam kakiló kisgyereket a pisiszagú mellékhelyiségben.
Hát nem csodálatos a nyári szünet?
