Dalma egyszer röhögve mesélte, hogy Amerikában a Zsófi bőröndjéből kirántott hat koszos bugyit egy törölközővel együtt a repülőtéren, mikor az túlsúlyosnak bizonyult, és úgy gondolták, hogy inkább viszik kézben, mintsem kemény dollárokat pengessenek ki érte. Amikor ma reggel megjelentem Schwechaton a két hajszálpontosan húszkilósra tömött bőröndömmel, és a kis nő közölte, hogy oké, hogy két csomagra fizettem elő, de akkor is személyenként csak húsz kiló engedélyezett (tanuljatok az esetből), vagy kilónként 12 euro a tarifa. Nos akkor mondtam, hogy visszajövünk, és a repülőtér sarkában a kettőből csináltam egyet kb tíz perc alatt: egy huszonegy kilós nagyot, és két kézipoggyászt vittem fel a gépre. Elbúcsúztam a szülőktől, a sokzacskónyi fóliás kolbásztól és a Mama által sütött finom sütiktől. Amúgy a kézitáskámba még fért volna pár cucc, de most már mindegy...

A gép félórát késett, az idő szar volt, kicsit féltem is, és aludni se tudtam normálisan, mert rázkódtunk folyamatosan, úgyhogy nem volt olyan jó utam. Ráadásul azt hittem, hogy ellopták/elvesztettem az egyik pénztárcámat, ezért felhívtam az alapból is magas vérnyomásban gazdag szüleimet, hogy nincs-e náluk... Persze nem volt. Közben megérkeztem Leidenbe vonattal: halálosan egyszerű a jegyvásárlás (az otthoni bankkártyámmal fizettem egy automatánál), a járat gyors (Amszterdamból negyed óra alatt megérkeztem) és a táj... nos, az a két város között olyan, mint az Alföld az M3-as mentén: nem történik semmi, de itt vannak vizes részek... De a város... Hát az valami meseszerű! Míg vártam a csajokat, elrepült felettem egy sirály, és az állomás melletti építkezésen egy nyuszika játszott a fűben. A házak picik, szépek, rengeteg a bicikli, autó alig és macskakő van mindenütt, és ludak játszanak a csatornákban és óvodások zajongtak és nyugdíjasok reggeliztek. Nagyon szép hely!

Úgy döntöttem amúgy, hogy a Mekdonálcban szeretnék dolgozni, mert egy olyan gyönyörűszép félfeka fiú adta nekünk az ételt, hogy majdnem elsírtuk magunkat a meghatottságtól. Igaz én valójában is bőgtem, mert azt hittem, hogy elvesztettem majdnem százezer forintot, pedig még csak délelőtt volt...

... de szerencsére meglett, mikor kipakoltam a táskámat Lauránál. Ő a baglyos házban, egy nagyon furcsa és izgalmas helyen lakik. Egy diákszálló tulajdonképpen, de egyelőre csak egy lánnyal találkoztam találkoztam. A falak tele vannak az egyetemi élettel: graffiti, képek, emlékek. Nagyon hangulatos, és tök szép a kilátás, és szép nagy a szoba is, dupla ággyal és kanapéval, meg annyi szekrénnyel, amennyivel csak a húszkilós bőröndös szívünket fájdítják, és állítólag a konyhában van egy lap, amire felírhatod, hogy mikor akarsz este enni, és akkor mindenki akkor megy, mikor a legtöbben szeretnének, és van egy kis csengője mindenkinek, amit ha megnyomnak, azt jelenti, hogy indulni kell a konyhába, mert alkoholizálás lesz.

Én meg még nem tudom, hogy hol fogok lakni, de ma biztosan itt:)