Reggel orkánszerű széllökések, és egészen hideg, jegesen szurkáló esőzés közepette költöztem ki a Wassenaarsewegről. Úgy döntöttem, hogy mégsem leszek primitív, és nem lopom el az ötméteres netkábelt, pedig erősen gondolkoztam rajta... Az első dolgom az volt, hogy mindkét lábamat tökig összevizeztem, úgyhogy mire kijutottam a Corpus buszmegállóig, már szívből gyűlöltem Hollandiát, szélmalmostul, tulipánostul, özönvizestül. A helyijáraton olyan kicsi a hely, hogy a harminckilós bőröndöm, és a hátamon függő teknőshátizsák egyben nem fért el, úgyhogy elöl segítettem a buszsofőrnek vezetni, aki időnként hollandul motyogott valamit. A baglyos házig csak arra tudtam gondolni, hogy amint letettem a táskákat, elmegyek az International Officeba, és lemészárolom azt a kapafogú ribancot, aki idáig juttatott. Kiderült azonban, hogy sem a gépfegyvert, se az életlen kenőkésemet nem tudom megtartani a kezeimben, ugyanis teljesen érzéketlenné váltak a hidegtől és a gönceim súlyától. Tíz percig vegetáltam a Lauránál, aztán tényleg az International Officeba mentem, kevésbé gyilkos hangulatban. Mikor beléptem az ajtón, már ugyanaz az édibédi cukinyuszi voltam, mint máskor... Még mosolyogtam is a kis vöröshajúra. Kapafogú ribanc sehol. Ez a csaj kedves volt, és bocsánatot kért az inkompetens ingatlaniroda miatt. És csütörtökön megkapom a pénzemet is. És ha szerencsém van, akkor többet is, mint amit először írtak. És én azt mondtam, hogy nem probléma, hogy mocskos volt a lakás. És ő mondta, hogy örül, hogy most már jó helyem lesz a Baglyos házban.
Addig még tíz nap van, de legalább kiderült, hogy nem minden TO-s buzi. És a Maja kimossa a ruháimat, és ad enni. Homeless vagyok.
