Talán azért utálom a szülinapomat, mert a világnak van pofája nem kifordulni a négy sarkából az ÉN szülinapomon. Az emberek nem járnak kézen, a magyar állam nem nyilvánította nemzeti ünnepnek, és nincs egész napos fiesta Budapest utcáin a tiszteletemre az ÉN szülinapomon. Sose jön elég sms, sose jön elég e-mail, sose jön elég képeslap az ÉN szülinapomon. Bebeszélem magamnak, hogy utálnak, mert nem hintik fel rózsával az utat, amit a lábammal érintek az ÉN szülinapomon.

Ma reggel Dulifuli huszonkettedszer ébredt arra, hogy szülinapja van. Bár a naptárban pirossal jelölték a nagy napot (éljen a vasárnap!), és már 11-kor volt vagy tizenöt boldog szülinapot-üzenetem a neten, azért sírni kezdtem, hogy a mama nem sütött nekem tortát, és egyedül kell sínylődnöm ezen a rettenetes napsütéses napon a borzasztóan szuper Hollandiában. Mondtam is a Majának, hogy én leiszom magam. Azt mondta, nem segít, mert TANUL, de majd négy körül felugrik kicsit. Azaz egyedül maradtam öregkoromra!

Az üzenetek száma egyre gyarapodott, de ha én szenvedni akarok, akkor szenvedek is: kiöltöztem, mint szaros pista jézus nevenapján, és a lehető legsavanyúbb ábrázatomat felöltve bevásároltam... főztem (rántott csirekmellet salátával és sült krumplival)... ettem... telefonáltam a családdal (itt már nagyon nehezen ment a szenvedés, mert annyi hülyeséget beszéltek, de azért erőltettem)... elolvastam a további húsz szülinapi szeretős üzenetet (szégyellem, de kicsit vigyorogtam, pedig próbáltam elfojtani)... közben műmartinit ittam, és bosszankodtam, hogy már összeragad a szám a cukortól, de még mindig nem árt meg... Ekkor írt a Maja, hogy bocs, de elaludt, de majd azért átjön. Visszakapcsoltam a szenvedő gént, és mondtam, hogy jaj, nem kell, elvagyok én itt egyedül is... csöngettek, leszenvedtem...

... az ajtóban ott állt Maja... és Csilla és Kenyér és Magasjános, kezükben egy epres csokitortával, egy hatalmas fehér tulipáncsokorral, és azt kiabálták, hogy Happy Birthday!!! I was like aztakurva. Ezen mindenki röhögött (a kurva szót rég megtanítottam a fiúknak), és Kenyérék odaadták a jégert, amit nekem hoztak. Sajnos a szenvedő génem az istennek nem akart visszakapcsolni, ezért hol a virágokat simogattam, hol a tortát nézegettem. Olyan jó volt! Csilla talált egy receptet, és Majával összekotyvasztották a browniesütit, ami állítólag elégett, de nem éreztük. Jancsiék meg tízkor érkeztek meg a síelésből, ahol alig aludtak, és tanulniuk is kellett volna, de azért mindenki átjött, és sütit zabáltunk, és stand-upot néztünk, és meséltek, és mi is meséltünk nekik a buzikról meg hogy hiányoztak...

...és nekem meglepi szülinapi bulim volt életemben először...