Jaj, srácok, meg vagyok ijedve rendesen. Tizennyolc nap múlva otthon leszek. Ennek mondjuk örülök, jó lesz találkozni Veletek, de...
Nekem ez a város a részem lett. A kanálisok, az emberek, a madarak, az épületek, a macskák a kirakatban, a biztonsági őr az Einsteinben... Annyit kaptam itt. Ránézek a térképre és arcok mosolyognak vissza rám. Rámkacsintanak, aztán szertefoszlanak, mint egy álom.
Annyi minden fog hiányozni. A kávé az egyetemen, a Hoogvliet, az ingyenbolt, a Hooigracht, a Herengracht, a kis utca, amin boltba járok, a macskakövek, a halárus csávó a piacon, az életvidám, sportos hollandok, a bocik a réten, a botanikus, az a szép templom a Haarlemerstraaton, az óriási ágyam, a sok bicikli, a buszosok, akik megállnak a miniatűr utcákon, hogy átengedjenek a zebrán, a tenger meg az, hogy gyalog megyek mindenhova és hogy van erőm főzni, futni, vagy hogy nem cigiznek a pofámba a buliban.
Gyűlölöm a tudatot, hogy lesz egy hely a világon, amit ennyire szeretek önmagáért, és többet nem az enyém lesz, csak egy emlék lesz, egy múlt idő. Gyűlölöm, hogy Leident nem vihetem magammal. Azaz viszem, a fejemben, a szívemben, minden porcikámban, kívül-belül zokogva.
