Anyu már Pesten volt, mikor én még Rotterdamban üldögéltem a folyóparton, és hol az Erasmus, hol a Willem hidat nézegettem. Annyira gyönyörű felhők voltak az égen, és bár viharos szél fújt, mégis nagyon jól esett bámulni azt a nagy vizet. Kikísértem anyut Eindhovenbe, mert aggódott, hogy túlsúlyos lesz a csomag, ő meg meg se tud szólalni, de végül minden rendben volt. Nem kellett kipakolni a hatvanöt olajos halat, a tengernyi édességet, és a giccses delftblue kacatokat sem. Azért azon jót röhögtem, mikor a repülőtéri személyzet az alumíniumszínű hűtőtáskába csomagolt Stroopwafelek és kekszek között turkált, hátha akad egy kis szintetikus drog vagy atombomba. A repülőtérről egy szurinámi* fekete férfi vitt vissza a városba, aki kifaggatott Pestről meg az életemről, aztán én is őt az övéről. Elmondtam a szokásos sablonszöveget, hogy Budapest milyen nagyszerű, de őszintén szólva egyelőre nem tudom, hogy mivel kábítsam el magam, hogy ne kapjak hisztirohamot jövő pénteken a vasútállomás felé félúton, és hajlandó legyek felszállni a kék-sárga csodavonatra- utoljára.
Rotterdam egy egészen új arcát mutatta meg nekem. Egy ideje úgy éreztem, hogy még egy próbát kellene tenni, és a csúfos februári leszereplése után újabb esélyt adni a városnak, csak sajnáltam rá az időt és a pénzt, de ha már úgyis arra jártam, leszálltam a vonatról, és körülnéztem. Órákig csak sétáltam, fényképeztem a felhőket, a felhőkarcolókat, a kockaházakat, és vigyorogva konstatáltam, hogy ez az ország még mindig cso-dá-la-tos. Ronda Rotterdamból kellemes Rotterdam lett. Csak az építészeti múzeumot nem néztem meg, mert halálosan fáradt voltam a sok utazástól. Próbáltam nem arra gondolni, hogy talán ez volt az utolsó alkalmam egy jó időre.
*Tudtátok, hogy Dél-Amerikában van egy ország, ahol magas, szőke hollandok helyett kicsi, fekete szurinámiak beszélnek hollandul, és a jeges óceán helyett egy kellemesen trópusi óceánban lubickolnak? Szégyen, de nekem ez csak itt vált nyilvánvalóvá, hogy Szuriname nem Afrikában található....
