Írtam egy kilométeres ömlengős bejegyzést a városról, de sajnos publikálás előtt összeomlott a rendszer, így ami New Orleans-ban történt, az New Orleans-ban marad. Dióhéjban annyit, hogy a Bourbon Street-en töltöttük az estét, ahol van egy hagyomány, miszerint ha a lányok megmutatják a cicijüket az erkélyen álldogáló kurváknak (virágzó prostitúció), azok színes gyöngysorokat dobnak le nekik nagy nevetések közepette. Én húsz darab nyaklánccal tértem haza, de nem kötöm az orrotokra hogyan szereztem... Egyébként a város pont annyira szuper, mint ahogy mondják: a benne dobogó francia szív, a hömpölygő Mississippi, az aligátorok, a nyitott villamosok, a fekete zenészek, buzik, életművészek, részeg csövesek, turisták, bárok, zene, zene, zene... Ismét átsöpört rajtunk a hurrikán koktél, találtunk akciós jégert kémcsövekben (hello Mr. Einstein!), magyar unikumot és hideg sört. Az egyik bár vécéjében összebarátkoztam egy floridai asszonnyal, aki mezítláb kacsázott be, majd én nyújtottam át neki a papírt a fülke fala alatt. Hálából meghívott egy szivarpartiba, ahova persze nem mentünk el... A karibi tengerbárban találtam partiképeket Nicole Richie-ről, Paris Hilton-ról és Nicolas Cage-ről, meg valami híres transzvesztita fiúlányról.. Aztán voltunk didibárban, ahol a csajok melltartóban táncoltak a pulton, a fiúk meg dollárokat dugdostak a nadrágjukba. A sarokban egy műbika előtt kígyózott a sor, mert minden részeg miniszoknyás lány akart egy menetet, a fiúk meg nyálcsorgatva nézték a show-t. Épp két pofára röhögtem, mikor odalépett hozzám egy tüskés hajú, kigyúrt srác, hogy hejj de takaros menyecske vagyok, mindjárt küldi a haverját, aki majd jól megtáncoltat. Ekkor lépett az életembe a hidrogénszőke, malacrózsaszín Justin, aki megtanított a 2 stepre, s bár sokat nem értettem abból, amit beszélt (csodás texasi tájszólás Austinból), az az érzésem, nagyon kedveltek a haverjával együtt...
Ma a turistás részek után megnéztük a szegényebb negyedet is. A gazdag múlt után szomorúbb és szegényebb a jelen. Az emberek szarul élnek, nincs pénzük, munkájuk, plusz Katrinát sem igazán heverte még ki a város. Rengeteg építkezés, helyenként feltúrt utak, koszlott gettós arcok, lepukkant házak. Aztán jártunk a St. Charles avenue-n is, ahol régen a tehetősebb elit tagjai éltek. Nem messze a nyomornegyedtől hatalmas villák alakjában testesül meg a fekete luxus. Szegénység és a zene bölcsője egy városban. Huckleberry Finn-t és Jimet nem láttam a Mississippiben, de azért így is óriási élmény volt!!!
