Újra és újra rájövök, hogy mennyire jó élet van itt Texasban, ha van egy normális munkahelyed, de nem tudok szabadulni a pici, hideg, drága Hollandiától. Pedig itt olcsó a ruha, a kaja, kedvesek az emberek, van itt családom is... Mégse tudom mit csináljak, hova menjek, hol keressek magamnak életet jövőre... Talán jobb lett volna a BA-MA rendszer, és mostanra közelebb lennék a megoldáshoz, és a mesterképzést már valóban abból csinálnám, ami érdekel, és amivel foglalkozni fogok később. Hát mihez értek én tulajdonképpen?
Tök hülyeség amúgy feltenni magamnak ezeket a kérdéseket, mert semmi sem történik velünk hiába. Minden egyes perc fontos valamiért, minden egyes személy meghatároz minket. Pozitív gondolatok és remény. Megint rendben van a lelkem, de túl sok a kérdés. Nagyon várom a szeptembert, nagyon várom, hogy lediplomázzak. Tudom, hogy szép diákévek meg gondtalanság, de... hozzászoktam az önállósághoz, igényelném a magánszférát, és zavar, hogy az én önállóságom csak egy illúzió volt, és egyelőre képtelen vagyok megteremteni. Idegesít, hogy nem érzem azt, hogy az egyetem miatt egyről a kettőre jutottam, nem gondolom, hogy azzal fogok foglalkozni, amit tanultam. Nem fogok tanítani, és nem dolgozom a szennylapoknak. Mégis azt gondolom, hogy jó döntés volt ez az egyetem, ez a koli, ez az élet. Sőt, minden döntésem helyes volt. (Na jó, azt megbántam, hogy németet tanultam középsuliban, nem franciát) Azt gondolom, hogy ez a közeg felkészített az életre. Mindaz, amit a tanárok tanítottak, amit a barátaim adtak, a rossz dolgok, amik megerősítettek, a jók, amik szeretni tanítottak. A véletlenek, amik mindig a szerencsém felé sodortak.
Jó lenne tudni, hogy mit hoz a jövő. Nagyon nehéz lesz ez az év.
