cicabetti

Két magzat beszélget az anyaméhben:

-Te hiszel a születés utáni életben?
-Természetesen. A születés után valami fontosnak következnie kell. Talán itt is azért vagyunk,hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
-Butaság! Semmiféle élet nincs a születés után.Egyébként is,hogy nézne az ki?
-Azt pontosan nem tudom,de biztosan több fény lesz ott, mint itt, meg nagyobb szabadság. Talán saját lábunkon fogunk járni, és saját szájunkkal fogunk enni.
-Látod micsoda ostobaság ez! Járni nem lehet! És szájjal enni-ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül étkezünk. Ha ezt elvágják,mindennek vége. Az anyaméhen kívül nem lehet élni,mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.
-Nem tudom,de valami biztosan lesz,csak minden másképpen,mint amihez mi itt hozzászoktunk.
-De hát onnan még nem tért vissza senki,hogy beszámolt volna. Hidd el, a születéssel egyszerűen véget ér minden! Különben is az élet nem más,mint örökös zsúfoltság és bizonytalanság a sötétben.
-Nem tudom, milyen lesz, ha megszületünk, de bizonyára megláthatjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.
-Milyen mamát? Mama nincs. A köldökzsinórból nem lehet következtetni a létére. Te hiszel a mamában? Szerinted ő hol van és milyen?
-Mindenütt. Körölöttünk, bennünk. Neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
-Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs.
-No,de néha,amikor csendben vagyunk, halljuk,hogy énekel, és azt is érezzük, hogy simogatja körölöttünk a világot.
Tudod, én tényleg hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.