Megtanulhatnám végre, hogy nem minden az, aminek látszik. Valójában egy része igen, de az emberek viselkedése mindig talány, többnyire megfejthetetlen. Például ma, mikor a kolegina úgy beszélt a kisbabáimmal (értsd: a tangyakos osztályommal), mint egy habzó szájú sas őrmesteri egyenruhában, majd még velem is közölte, hogy persze mert én a jófej kistanár szerepkörben tündöklök, akkor azt hittem, hogy az arcába mászom, és félig meg is tettem a békésen cigiző énektanár legnagyobb rémületére, de aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha hagyom, és élvezem, hogy valóban: engem cejiznek, őt meg nem. Aztán a következő óra után átfordította a helyzetet, bocsánatot kért, majd sírva közölte, hogy haldoklik valakije.
Nem minden az, aminek látszik. Én már tudom, de miért nem mondja meg a kisbabáimnak is? Szegények tényleg nem szeretik, és igen, én se szerettem, ahogy viselkedett a csaj, de most már van magyarázat. Ezek kedves gyerekek, ezek megértenék. Kíváncsi vagyok mi lesz. Gondolom semmi. Lesz egy kistanárjuk, akit nem bírtak.
