Mindig annyira lelkiismeret-furdalásom van, mikor kijövök az udvarra, és kiengedem a kisebbik kutyánkat, hogy futkározhasson körülöttem meg megszagolhassa a kert minden centiméterét, miközben a nagyobbik meg a kenneljéből néz minket. A nagyot nem merem kiengedni, mert időnként megugat, és félek, hogy nem menne vissza, ha megkérem, de mégis mindig annyira fáj a szívem, hogy neki benn kell lenni, míg a kicsi itt bökdös az orrával, hogy simogassam már meg, aztán boldogan szalad is tovább.
Egész szép most a kert, tele van rózsával meg nagyon zöld minden, a szomszéd meg rendületlenül fűnyírózik, csak tudnám mit, mikor tegnap is az utcán tolta a gépet, mikor hazajöttem... Lehet, hogy ez egyike a szomszéd-idegesítő-CD számainak... Jó, abba is hagyta.
Már megint az arcom elé ereszkedett egy pók a fejem felöl, másodszor pár héten belül. Mégiscsak igaz lehet, hogy 8 pókot eszünk meg életünk során álmunkban. Most nem alszom, szóval ez nem számít támadásnak, de azért mégiscsak felháborító.
