Tegnap éjjel elalvás előtt közvetlenül megnéztem a legendás Gumiember című X-akták részt. Olyan, mint az Antall József halálhírével félbeszakított Walt Disney-matiné: mindenki emlékszik rá. A Gumiembertől rettegtem, a Kacsamesék miatt dühöngtem.
Meg ott volt az a rész a Friderikusz-showból, mikor a Rednex a Cotton Eye Joe alatt felszórta szénával Fridi stúdióját, vagy amikor Mandy Winger beledobta a wc-be a Jockey-tól kapott gyémántokat, majd lehúzta, vagy amikor egy sötét péntek este Bobby felébredt a kómából. Vagy Holdkóros Tonyó, akiről a szomszéd a kutyáját elnevezte vagy Esmeralda undorító zöld blúzai vagy a Runaway train c. szám a Csellengők című műsorral való azonosítása. Meghalt Diana, meghalt Zámbó Jimmy, lefogyott Lagzi Lajcsi, belépett az életünkbe Berényi Miki.
Egy csatorna volt, ezért vannak szavak, amire mint Pavlov kutyáinak, beindul a nyálelválasztásunk, és dől belőlünk az emlékek sora. Hát ezért vagyunk mi, a kilencvenes évek gyermekei totál selejtesek, de én élvezem ezt a sorsközösséget. Nekünk legalább vannak kollektív emlékeink. Offline, úgy értem.
