Ma negyed kilenckor azon töprengtem a harmadik férfiing vasalása közben, hogy anyám és apám milyen boldog lenne, ha láthatna. Apám azért, mert ébren vagyok, anyám meg azért mert visszatért belém az általános iskolás negyedikes énem szelleme, és újra hajlandó vagyok vasalni.
Aztán elmúlt a szép pillanat. Illékony, mint egy lepke. Vagy ritka, mint a fehér holló. Vagy próba cseresznye, hogy az Annáknak is kedvezzek.
Életre-halálra összevesztünk azon, hogy miért kellett egyben megmelegítenie öt liter tejszínes brokkolikrémlevest ebben a melegben, mikor csak egy, max két tányérral fog enni belőle, és nincs hol rendesen lehűteni, melegen meg nem mehet a hűtőbe. A villamoson többször változtattam helyzetet, mert kellemetlennek találtam volna, ha az emberek félszavakból rájönnek, hogy én házastársi háztartási vitát folytatok, aztán leraktuk. Közvetlenül ezután visszahívtam, de nem vette fel, majd tíz perc múlva keresett.
Tessék, hívtál?
Igen, azt akartam mondani, hogy azért szeretem.
Kit? A brokkolit?
Nem, magát.
Épp most akartam sms-t írni, hogy gyere már haza....
Leeeeefeety...
Ideges vagyok és boldogtalan ezen a helyen. Úgy élünk, mint a koldus cigányok, de ennek van oka és van célja. Egy szar ez az egész.
Meddig lehet a rokoni kapcsolatra hivatkozva kínozni egy másik embert? Elárulom, eddig. Eddig és nem tovább. Máshol kapok szeretetet, ha otthon nem is.
Aki már amúgy is fekszik, abba a legkönnyebb belerúgni.
Egészen elfeledkeztem erről a gyöngyszemről, amivel a tanítványom örvendeztetett meg a múlt héten:
én: Európa leghosszabb folyója a Volga.
kislány: Nem a Nílus?
Felírtam ezt a mondatot egy lapra, és kiragasztottam a falára, örök emlékül. Azért szeretem, még így is, hogy nem érzékeli a földrészek közti különbséget. Amazonas. Mississippi.
Annyira jó lenne, ha a napok, amiken dolgoznunk kell, nem 24 órásak lennének, hanem annyi időnk lenne a munka után, amennyit csak szeretnénk, majd az alvási időszak is legalább 7-8 óra lenne, és aztán kezdődne csak az új nap. Tudok 12 órát dolgozni, 15-öt is, lehet többet is, de lelkileg nagyon kimerítő, ha nincs időm otthon lenni, azaz otthon ébren lenni, szóval a péntekem kicsit nyomottan, rosszkedvűen telt. Pedig kétféle lazac volt ebédre, meg egy öreg orvos a "kedves segítőkészségem" miatt, ami "nagyon szimpatikus" volt neki, meghívott minket az anatómiai kiállításra az orvosin. El is megyek, aztán majd rémálmok gyötörnek a formalinban tartósított tetemektől. Az az orvos nekem is nagyon szimpatikus volt, szeretek okos emberekkel lenni. A megrendelővel például nem szerettem lenni, mert a bájcsevegésbe ágyazva sértegetett, és én voltam annyira felnőtt és visszafogott, hogy nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és elképzeltem, ahogy tarkón baszom egy péklapáttal.
