Már teljesen kikirándultam magam az elmúlt hetek alatt, de végülis azért vagyunk itt, hogy okosodjunk, világot lássunk, úgyhogy a szokásos hétvégi túránkat nem hagyhattam ki. Ezúttal Rotterdamot tűztük ki úticélul, ami mindössze fél órányira fekszik Leidentől. Nagyon szeretem Hollandiában, hogy annyira kicsi, hogy bárhova eljuthatunk pár órán belül, nem kell az utazási idő hosszúsága miatt túl korán elindulni sehova.
Először teljesen lelkes voltam a várossal kapcsolatban, mivel még mindig hiányolom Leidenből a nagyvárost, és nagyon szeretem a felhőkarcolókat. Itt volt pár, és az egyiken rajta volt a Nationalen Nederlanden- az életbiztosító jele. Apu biztos jó sokszor elmondta volna, hogy ő ismeri ám ezt a nacionále bankot. Szerintem mindenki felismerné még a reklámszöv
eget is, aki nézett tévét a kilencvenes években... Majával minden négyzetcentiméteren megálltunk fényképezni, úgyhogy az lett a vége, hogy teljesen leszakadtunk a többiektől. A szabadidőt hasznosan töltöttük el, mert én a sétálóutcáról megláttam a Szt. Lőrinc templomot, és természetesen be akartam menni körülnézni. Nagy volt a meglepetés, mikor odabenn egy teljesen világi konferencia volt. Nagyjából olyan, mint amilyeneket a Hungexpo-n szoktak tartani: reklámcsoki, unatkozó céges munkatársak, promós tollak, büfékocsi. A kávéstand mögötti részen kordon, amit persze figyelmen kívül hagytunk, és bemásztunk az oltárhoz meg a padokhoz. Megkérdeztem az egyik srácot, hogy normális-e, hogy ilyen zsibvásár van az Isten házában, de mondta, hogy a mise elöl szokott zajlani, és különben is csak vasárnap van munkanap a vallási bizniszben. Hmmmm.
A templom előtti elhanyagolt téren áll a város egyik legnevezetesebb emberének, Erasmusnak a szobra. Legalább húsz képet csináltunk vele, ha nár a jóvoltából ilyen messzire sodort minket az élet. Gondolom ő is örült a társaságunknak, mivel a turisták nem valószínű, hogy egykönnyen észrevették őt aznap a mellette álló markolós kocsi, a traktor és a földkupac takarásában...
A kis kirándulóegylet ezután újból egyesítette erőit, és meglátogattuk a kockaházakat. A város közepén van pár lakótömb, ahol az emberek élére állított kocka alakú lakásokban laknak. Az egyiket múzeumnak alakították ki. Különös formák, egyedi bútorok, meglepő elrendezés. Kívülről nagyon kicsinek nézett ki, de kiderült, hogy odabenn meglepően sok a hely. Tetszett. Írtam is az ötoldalas vendégfüzetbe, hogy itt jártunk, nem loptunk el semmit.
Több múzeumba nem is mentünk aznap, csak sétáltunk az utcákon fel és alá, és folyamatosan fényképeztünk. Én ilyen ronda várost, ennyi ocsmány szobrot még életemben nem láttam!!! Holland embert, holland stílusú házat szinte nem is láttunk, csak csupa giccses épületet és bevándorlót a szivárvány minden színében. Ahogy Laura megfogalmazta: olyan ez, mintha Magyarországon egy egész város a cigányoké lenne...
Őszintén szólva egyáltalán nem erre számítottam. Azt tudtam, hogy egy nagyvárosba jövünk, ami gazdaságilag jelentős, itt született Erasmus és hogy Rotterdamé Európa legnagyobb kikötője is. Állítólag a második világháborúban a németek lerombolták az épületek nagy részét, ezért nincs szinte semmi, ami utalna rá, hogy melyik országban is vagyunk. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy egy nagy építési területen vagyunk, mert az utcák mocskosak voltak, mindenütt munkagépekbe botlottunk, sőt megtaláltuk a négyes metró rotterdami megállójának nagy vakondtúrását is. Van egy gödör Leidenben is, csakugyan hosszú lesz ez a földalatti. Amúgy lehet ám, hogy csak mi nem tudtuk értékelni a szemetes kanálist, kutyaszart a parkban, az groteszk alakú szobrokat, az óriástörpét tekerős fagyival a kezében vagy a hatalmas habverő alakú szobrot a vasútállomás mellett... Viszont volt egy szabadtéri pálya a deszkásoknak, ahol egy csomó koris meg gördeszkás röpdösött az égben. Nagyon ügyesek voltak, és nagyon színesek ők is.
Naplemente előtt mentünk az Erasmus hídhoz. A látkép egészen hasonlított az otthonira. Nagy víz, híd, középen csilingelt a villamos, mellette egy sáv autóút, aztán egy ugyanakkora bicikliút, végül egy sávnyi járda. Pont úgy remegett az egész, mint a Petőfi híd szokott, mikor átmegy rajta a combino. Kár, hogy ez a Rotterdam SOHA nem lesz olyan szép mint Budapest. Ez a művészieskedő giccsparádé nem tudom kinek az ötlete volt, de az monnnyon le!
Hazafelé Hágában felszállt a vonatra egy színesgatyás, poncsós középkorú hippi, aki a feleségével pont mellénk ült le. Párbeszéd köztem és a Maja között.
Nézd má' kik jönnek.
De szép hippi...
Hatalmas röhögés, mivel a Mariann rájött, hogy egy nemzetközi szóval próbálta kifejezni, hogy tetszik neki az asszonyka rózsás kabátja és az emberünk rózsaszín-türkíz nadrágja. Majd folytatta:
Te, ezeknek füstölőszaguk van.
Ja, biztos a Bahiában dolgoznak.
A Bahia is nemzetközi szó, Kata!
Ezen a ponton már azt se tudtuk, hogy merre nézzük, mert egymásra nem bírtunk, viszont máshova se, mert a mellettünk lévő boxból is minket figyeltek.
Te Maja, tudod, van az a hülyegyerek, aki először nem tud menni normálisan, de aztán eldobja a botot, és fut egész életében.
Tudom, a Forrest Gump.
Vazze, nem akartam kimondani, csak körbe akartam írni, mert ott is van az a jelenet, mikor Janey átfut Washingtonban a vízen és odamegy Forresthez. Ott sok a hippi.
Az Jenny. Szerinted maguk szőtték a bugyit? ... Szép ez a poncsó, nem?
Laura időnként csóválta a fejét. Pont láttam. És az emberünk táskájából kilógó rózsaszín kampókat is. Kegyetlen hosszú tíz perc telt el Leidenig, és ráadásul ott szálltak le a hippik is.
