Sokszor gondolok arra, hogy de jó lenne otthon, mert a családom éppen családi eseményeken vesz részt (krémest esznek a szülinapom alkalmából) vagy BN van a koliban, és a pajtások kalóznak vannak öltözve. Sokat gondoltunk Pestre is meg a nyüzsgésre is az elején. Nekem az a város egyenlő a Dunával és azzal az érzéssel, ami akkor van a szívemben, mikor a hetes busz áthajt az Erzsébet hídon, és megérkezik a Ferenciek terére. Már nem gondolok Pestre szívesen, sőt tegnap elalvás előtt halálra stresszeltem magam, hogy tejóisten mekkora kosz és dugó lehet ott most is. Eszembe jutottak a csövesek. A szmog és a füstös kocsmák. Újra belémnyomják a cigit a buliban, és olyan szagom lesz hajnalban, mint egy hamutálnak. Megfogják a seggemet a diszkóban, és rám izzadnak a bkv-n. Nem járhatok gyalog iskolába. Kicsi lesz az ágyam, és ismeretlen eredetű növény fog nőni a szoba közepén a kuka mellett a koliban.

...Olcsó lesz a kaja, olcsó lesz a pia, dolgozhatok újra az iskola mellett, lesz pénzem ruhára és gondolkodhatok azon, hogy hogyan léphetnék le legegyszerűbben egy olyan helyre, mint Hollandia Hollandiába. Elmehetek a Mamához meg a Papához, sőt a Buzibárba is, de nem mehetek a tengerpartra, és nem lesznek sirályok és kanálisok. Lesznek hidak és a kistestvéremmel is verekedhetek, miután felsoroltam az összes becenevét.

Csak az a baj, hogy nem tudom, hogy mikor lesz megint ekkora ágyam, ennyi önállóságom, ennyi élményem, és ilyen végtelenül jó dolgom, de nagyon szeretném, hamar szeretném.  Az én életem is véges, a világ meg hatalmas, és én lakást akarok, pénzt akarok, utazni akarok, családot akarok. 22 éves vagyok, sietni kell! Miért nem lehet Magyarországon is olyan élete az embereknek, mint itt? Miért, miért?

Be vagyunk szarva, hogy egyszer ennek is vége lesz és majd haza kell menni. Be vagyok szarva, hogy mi lesz az életemmel ezután. Aztán az egyetem után. Isten hozott, kapunyitási pánik.