Az első éjszaka agyonvert hullaként aludtam lámpafénynél. Reggel elmásztam a fodrászhoz, aki mondta, hogy jól meg vagyok erősödve (mindig elmondja, ő kedves), meg hogy azért kicsit érezni, hogy keresem a szavakat magyarul. Öööö... A tiszta ruháim a bőröndből félig kirángatva, csomóban hevernek a szőnyegen. Csak a halkonzervet meg egy-két csomag stroopwafelt húztam ki közülük, helyette a kupacra dobtam pár itthoni ruhát és plüssállatot. Először lelkierőm nem volt, hogy rendet rakjak, most meg rájöttem, hogy a szekrények csurig vannak a régi ruháimmal. Ki kellene selejtezni azokat a pulcsikat, amiket még anyám hordott a nyolcvanas években, én meg lehoztam a padlásról, hogy majd hordom őket itthon, mert tök jók. Ehhez képest mindenki tudja, hogy szoros kapcsolat fűz a hibajavítófoltos rózsaszín macinacihoz (már volt rajtam tegnap!) és az USA feliratú turkált pulóveremhez. Szerintem a családom nem is látott másban egész télen.

Itthon lenni nem rossz, de nem is jó. Egyelőre csak lógok a levegőben, mint egy elbaszott kérdőjel, és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. A rántott hús jó, a napsütés jó, a szúnyogok nem jók, a víz nem elég hideg, a mosdókagyló nem elég magas. Anyu kicsomagolta és üzembe helyezte nekem a Tiffany-lámpát, amit még ballagásra kaptam. Van szép liliom a szobámban. Nézhetetlen a tévéműsor és sípol a tévém. Dömsödi azt kérdezte Hevesitől, hogy akkor te fecske típus vagy, nem? Ő meg azt válaszolta, hogy ja, mint a fürdőnadrág. Apánk itt van velünk- humorában. Igaz, Mádzsá?

Azért jó látni, hogy a Bambás-csácsás tányérok meg a texasi kávbojkalap mellett ott van a kék boa, amit Kenyér talált nekem a vonaton, mikor Bredaból mentünk haza Leidenbe meg a cicás ingyenbögre. Leiden létezik. Nem álmodtuk.